A friss Szépíró-díjas Marno János új könyve épp most, a 82. Ünnepi Könyvhétre jelent meg a Palatinus Kiadónál. A Kezünk idegen formákba kezd az alcím szerint esszéket és leveleket tartalmaz, valójában azonban a napló műfajára osztotta szerzője a főszerepet. Itt minden reflexiót a hitelességet kölcsönző személyesség alapoz meg. Ha Marnóval akarnék játszani, bensőségesnek nevezném eljárását. Többségében szomatikus panaszaival, kényszerű parki sétáival és inszomniás hallucinációival párhuzamosan kerülnek elemzésre olyan szerzők, mint Proust, Kafka, Pilinszky, József Attila, Ady Endre, Tandori stb.

Saját, jól/rosszul működő (testi és szellemi értelemben vett) emésztése egyszerre kiindulópontja témája és módszere vizsgálódásainak. A szövegek sármját emellett a Bartók éjszakai műsora, az álmatlanság és a rossz szájíz adják. Ezek újra és újra elvonják a szerző figyelmét a választott tárgyról, fegyelmezetlenné teszik, aminek következménye- és végeredményeképpen jön létre ez az intim „törmelékesség”. Korántsem bizonyul azonban terméketlennek csapongása, ahogy örökös kétértelműsége, ismétlései és rosszullétei sem.

Marno verseiből rég ismerős, ahogy szavakat, kollokációkat, szólásokat, közhelyeket ki- és átforgat, ezzel keresve fogást. Egy fontos nyilatkozata most rávilágít ennek működésére: „a csúsztatás belőlem fakad”. A kifejezés itt nem, vagy nem csak a klasszikus értelemben használatos. A csúsztatás az (is), amiben igazság rejlik, bizonyos szempontból a hazugság elkerülésének módja. A csúsztatás tehát mint tevékenység a csúsztatás fogalmán is végbemegy: a szó átértelmeződik, hogy valami lényegeset mutasson meg. Temérdek példát lehetne idézni: „felebarátaim feleellenségeim is”, „a másvilágot jelentő deszkázat”, „talán-tárgy”, „szorongás teszi az embert”, „Örömszakadtáig” vagy hozhatnánk bármely másik hapaxot, szinesztéziás vagy szimultán szókapcsolatot. A cél a nyelvből kinyert, játékkal elért újszerű értelem, ami egyben (a módosulásból következően) új perspektívával is gazdagít. A csúsztatással ilyen módon rendkívül eredeti, bár korántsem kétségbevonhatatlan megközelítésekbe bonyolódik.

De mit akar igazából megközelíteni? Hiszen triviális: önmagát. Néző-, hallgató- és olvasónaplóként működő esszéiben folyamatosan és nyíltan (ön)idéz, (ön)elemez, (ön)esztétizál. Értelmezési kísérletei látens módon is számos helyen önértelmezésként olvashatóak. A szövegfolyamban felbukkanó nyelvi nyomatékok („elegem lesz megint belőlem”, „ha engem kérdezlek”, „Ha jól értem, amire gondolok” és így tovább) idézik monológ-diszkusszióba a Marnónál evidensen, vesszőparipaként alkalmazott Nárcisz-mítoszt. Nárcisz-jelmezét rápróbálja több alanyára is, de saját attitűdjénél jobban nem illesztheti semmire. A nyugtatókkal és altatókkal vegyszerezett elalvás- és ébredéstörténetek, ájulások és álomtöredékek között is találunk lappangó nárcisztikus eseménysorokat. Az álmok értelme ilyen esetekben az (ön)lelepzést elkerülendő rejtve, a szimbólumokba és képekbe zárva marad.

Azt azonban mégsem mondhatjuk, hogy nem zavar(tat)ja magát. Rendre szembeszegül az őt ilyen irányba (maga felé) terelő tényezőkkel, legyen ez akár tulajdon, évtizedek óta elcsapott gyomra. Komoly riadalmak („belesemmisülnék, ha egyszer tényleg porhintésen kapnám rajta magam!”) és kétségek gyötrik: „rendelkeznek-e gondolataim, mondataim olyan világossággal, amellyel téged mint olvasót nem csupán bevezetnek az általuk megjelenített tudat (s persze tudattalan) helyiségeibe, de gondoskodnak is arról, hogy te azok bármelyikében feltalálhasd és biztonságban érezhesd magad?” Marno egyáltalán nincs meggyőződve erről, de aztán egy általa kezelhetőbb oldalról, saját igényei felől közelíti meg a kérdést: „gondolataimban nem kívánok rendet teremteni, (…) ellenben meg-megpróbálok eligazodni köztük”. Ebből leginkább ez a meg-meg- marad jellemző, de nem zavaró, hanem a fent leírt, atmoszférateremtő módon. Az így születő otthonosság pedig különleges, intellektuális és személyes, szellemi és egzisztenciális téttel bíró olvasói élménnyé válik.

A Palatinus másik könyvheti újdonsága Erdős Virág verseskötete, A Trabantfejű nő.

A Trabantfejű nő, bár Szilágyi Lenke fotója nem ezt látszik alátámasztani, könnyebb falat. 90 oldalon összesen húsz költemény terpeszkedik rövid sorokba tördelve. A hébe-hóba központozott versek – szerzőjük jelentős szociális érzékenységéből kifolyólag – egészen jelentős témákkal dolgoznak, ám a megszólalás módja ezzel totálisan szembemegy.

A frontális karambol után maradt törmelékként értelmezhetőek az erdősvirágosan rontott rímek, melyeket a költőnőtől rég megszokott, lebutított hang csenget ki. A banalitásokkal, közhelyekkel, argóval és kortársias tulajdonnevekkel (főleg márkanevekkel) üzemelő gépezet mégis egyedien szellemes és humoros végterméket pufog ki, ami egyáltalán nem gáz. Azt pedig végképp nem állítanám, amit a kötet elején elhelyezett, címadó darab utolsó sorában olvashatunk, mármint hogy „a Trabantfejű Nő szennyezi a környezetét”.

Erdős Virág saját tevékenységére ugyanúgy súlyos iróniával reflektál, mint minden jelenségre, amit költészetébe bevon. Ezzel állít tükröt minden felesleges és megalapozatlan komolyságnak. Kifordítottsága csak első pillantásra tét nélküli, öncélú játék. Ez egy (újabb) speciális eset: Erdős Virág, úgy tűnik, nem akarja komolyan venni/vetetni magát, de aztán mindig kiderül, hogy mégis másképp: helyesen kell őt komolyan venni.

Itt van például rögtön a második darab: Az öngyilkos merénylő dala. Amilyen a cím, olyan a vers is, egy brutális tárgyhoz közelít a legszelídebb eszközökkel: „itt döglök, / nini, / a placcon, / az arcodba fröccsen / az arcom // és nézem, / ahogy azok a véres, / kicsike fejek, mint a labda, / az elbitangolt kicsike kezek, a lábak, / a belek, / mint a sálak, / keringenek, szállnak a magasba.” A történet alattomosan hátborzongató. A címszereplő merénylőt magát szólaltatja meg a vers, aki mint kiderül, egy költő, és egy budapesti buszra száll fel: „költő vagyok, mit érdekel / nekem itt most / ülni, állni, ölni, halni kell”. Felemásan válik el a költői lét kigúnyolt tétje, amire intertextuális elemekkel is bőven rájátszik, valamint az aktuális és testközelbe hozott egzisztenciális fenyegetettség. Erre mondják, hogy ilyesmivel nem viccelünk, amire Erdős Virág azt feleli: dehogynem! A terror-tematikus költeménynek van egy változatként értelmezhető ikre a kötetben, mégpedig a Zizi a metrón. Párversként értelmezhető A Trabantfejű Nő és a Tatjana levelét (Puskin) idéző Gyula című költemény is. – A Trabantfejű Nő és Gyula a szerelmeslevélforma nyomán akár valódi férfi-nő párosként is kezelhető.

Az ezt követő Pink ufó dalában nem kevésbé drasztikus gender-szempontú önmeghatározást követhetünk, melyben egy kislány szólítgatja az apját: „apucika / mondd meg nekem lécci mi a jó / tudod én nem tudom mer én / nem vagyok / ember // hülye vagyok / nő vagyok / úgy értve hogy pina pedig ez / állítólag nem betegség”. – A nő definíciója még tovább bővül: „ahol az angyal áll a karddal / nekem ott semmi sincs”, és kirajzolódik mögötte halványan a refrénben egy tragikus női sors: „apucika annak örülj hogy nem / kellett lát- / lelet / te mondtad, hogy le kell mindent / tagadni és hát / le lett”. A hang és a sortörés által produkált ritmus jól érzékelhetően egyszerre gyermeki és tébolyult.

A kötetből még Az átváltozóművész dalában tükör mentén történő dekonstrukciós, majd rekonstrukciós eksztázis és átlényegülés emelhető ki, valamint Az Örkény-jelenség című ciklus igazán ütős átirat-darabjai. Persze érthető az is, ha valaki Erdős Virággal ért egyet Erdős Virággal szemben, és azt mondja: „Viccnek durva, versnek / kevés” (Karácsony, 2010), de egy próbát tenni talán megér.