Jóban vagyunk, pedig egy szörnyeteg.
Múltkor se hagyta, hogy szeretetben éljek, azt mondta, inkább öljem meg az anyukám.
Viccet akartam csinálni most is, de belém köt.
Előjön a vackáról és kiveri nekem a hepajt.
Idő volt már, hat óra múlt, készülődtünk, tettünk-vettünk, kerestem a turi-muris flitteres minim, hogy szép legyek ma este, forrófejű fenomén, frappáns és fatális, fitt és már-már fiatal, de elrángat a tükör elől, azt mondja, úgyis látszik rajtad, ne hazudj. Rád van írva minden, buci, mit akarsz beszélni. Hogy majd "leolvassák" a szájamról, hogy miket gondolok.
Rettenetes cuccai vannak, mozdulj Magyarország, meg ilyenek. Hogy mindenki menjen a búsba, úgy érti, tudom.
Amúgy komplett kommunista, az volt világéletében, kiskoromban bombát gyártott, Leninnel szimpatizált, azt hazudta folyton-folyvást, hogy jó fej a lófej, meg hogy őszerinte enni kéne a világ összes éhezőinek.
Szép kis ötlet, mondhatom.
Hol él az ilyen.
Azt is mondta egyszer már, hogy nem egyedül van.
Hogy vigyázzak, mert többen vannak, öntudatosak és idegbetegek, kapával meg kaszával, meg vérrel, vassal, vencsellővel, minibombával felfegyverkezve osonnak a Kossuth Téli Palota felé, vagy a mittudomén mi felé, a Hírközlési és Informatikai Minisztérium hol kivilágított, hol kivilágítatlan épületkomplexuma felé, meg a Jóistenke színejava elé, és nem pitiznek, nem petícióznak, ától zéig be fogják szépen olvastatni a világhálóba a problémáikat.
Pofátlanok és primitívek, kártékonyak és kedélytelenek, és ráadásul mind-mind, - de egytől egyig, úgy higgyem el, aszongya, hogy mind-mind, egytől egyig én vagyok.
Az egész rohadt csőcselék.
Mekkora egy hülye ez.
Nekem gyerekeim vannak, férjem, szeretőm. Magánnyugdíjpénztári tagsági bizbaszom, Nationale Niederlande, tessék. Én egy teljességgel bebiztosított és konszolidált európai úrinő vagyok. Ráadásul fehér - mint a ló.
De neki hiába mondom, azt mondja: á-á. Hogy én egy szopós kurva vagyok a fóti úti kiserdőből, se istenem, se hazám, de még bárcám sincsen, csak petefészekgyulladásom, úgyhogy majd jól ráfaragok, bevisznek megint, beleratatáznak a seggem lyukába, aztán rámvernek egy kisebb-nagyobb összeget, és onnantól már tudom. Meg hogy én vagyok a Radó Geyza, aliasz Gebe, akiről viszont már egyenesen köztudott, hogy a legközvetlenebb lakókörnyezete egy szellőzőnyílás a Szabadság téren, mert ott még a legmélyebb garázst is fűtik, ami egy baráti gesztus, habár ő csak gyalog jár-kel, poroszkál a belvárosban ide meg oda, telente pompás sörényt ereszt, hosszú, szőrös füleket, és valóságos pata nő a csonka lába hűlt helyén, mert akkora egy csacsi fiú, nem akar a krisnásoktól kunyizni tutyit.
Jól van, mondom, ne röhögtess, hülye demagóg.
Már még én vagyok az angyalföldi Szabó Szandra Vivien, aki karácsonykor bedobta a kukába a gyerekét, az is. Vagy nem?
Ja. Azt mondja, az is.
Meg: a gyerek is.
Meg még a kukás is, aki fogta szépen, kikukázta, hazavitte, megsütötte, icipicit mindmegette, az is én vagyok.
És én vagyok a Bonnie, és én vagyok a Clyde, és én vagyok Ötzy, a jégbefagyott ember, meg a gyufaárus kislány, meg a petárdaárus kisfiú, meg a sánta róka, meg a kerge nyúl.
Aha, mondom.
És akkor rámnéz, valahogy olyan furán, és elégedetten, mint a ferde szemű Fruzsi néni hetvenhétben az osztályfőnökin annó, akörül az ominózus radírlopós autodafé körül, hogy akkor ez most az igazság pillanata, és tényleg, mert akármi van, már a saját tulajdon bőrödön, a bőröd alatt, a gyomrodban, a vesédben, a tornazsákod legrejtettebb rejtekében érzed azt a kibaszott szagos radírt, pedig hát - dehogy. És akkor passz, hirtelen az van, mint mikor egy gondolatra megáll -
a Duna alatt a metró. Hang fennakad, lehellet megszegik, és az ablakon át belenéz a szemedbe egy hal.
Rendben, mondom, de most akkor mit tudjak csinálni? Öljem meg magam?
Például, aszongya.
Hohó, mondom, szó se róla, programunk van ma estére, bucikám, tudod. Itt nekünk ma jelenés van, vihar készül, tapsvihar, őrjöngeni fognak ezek, tutira tudom, csókokat, és kreppapírvirágot, és leszopott végű trombitacsonkokat hajigálnak majd a lábom elé, és jó lesz nekünk, nagyon jó, a végén majd a büfénél K. M., az Isten visszaköszön, és a Keresztury barackot nyom a fejem búbjára, hogy konstatáljam, hogy klassz volt.
De ő csak néz rám azzal a csúf, fekete, festetlen és szerteszéjjel szétbőgött szemével, és már tudom, mire gondol, mert az a rossz, hogy azt én mindig pontosan tudom.
És akkor hogy történt, hogy nem, álltunk ott a tükör előtt, ő meg én, a félig-meddig magunkra rángatott tütükemintás selyemhariban, elmúlott már hét is, mire beugrott egy mocskos kis dal, egy amolyan "alantas ének", hogy tatamm, és akkor szemeztünk ott egy darabig, és dudorásztunk, aztán már nem dudorásztunk, csak álltunk, álltunk a vészben, álltunk merészen, és vártuk a tavaszt. És akkor puff, amilyen hülye voltam, beígértem neki, hogy oké.
Hogy ez lesz, az lesz, ma este itt ülősztrájk lesz, utókarácsony, néma, polgári forradalom.
Hogy meg fogom őket kajakra kérni.
Ha botrány nincs, akkor legalább buli ne legyen.
Hogy ne legyen, hm, hogy példának okáért ne legyen a végén ez a taps. Legalább ez a taps, hogy ez ne legyen. Ne tapsikoljunk itt magunknak összevissza, mint a jázminok. Ne örüljön, ne bumsztattázzon, ne izéljen itt nekem ma senki. Nekem, legalább ne. Hogy ne legyen ma jó. Hogy mikor az van, hogy pont, bevégzem a mondókámat és összehajtogatom emitt ezt a drukktól meg a dühtől, meg dilitől lazára izzadt papirost, és befogom végre a pofám, befogom, így, akkor legyen itt most - kérném szépen - egy mukkanásnyi csend.
Épp csak ennyi, hogy -.
Nem több, csak ennyi.
"Gondolkodási idő".
Na mondjuk, ha juszt is belehúznak, ha csak egyetlenegy muki is beletapsol, akkor persze baj van. Akkor az rábaszás, mert akkor az feketén, fehéren azt jelenti, hogy.
De szerinte nem fognak.
Azt mondta, meg fogom látni.
Meglátod, nyugi.
Ülnek majd ott karba tett kézzel, némán, és bénán, és kussolnak, és néznek, mint a moziban.
Ülnek, állok, kussolunk.
2oo3, december 3o., Budapest.
Megannyi alantas én.
